Hétfő

Az árnyékszürke vihar meséje

Az eső Nikita arcába csapott, ahogy hazafelé szaladt a sötét, kihalt utcákon. Az anyja szólt neki, hogy vigyen magával esernyőt, de ő nem akart hallgatni az anyjára, aki sosem szerette őt. Ezt épp elégszer elmondta neki. Folyton azt hajtogatta, hogy Nikita sosem viszi semmire. De hát az anyja számtalanszor tett rá rosszindulatú megjegyzéseket.

Miközben sietett keresztül a viharon, gondolatai már otthon jártak, pontosan tudta, mi vár rá. Kétségtelenül egy tál gőzölgő leves fogadja majd a konyhában. "Azt hiszi, ettől rendben van mindaz, amit tett velem. Hát semmi sincs rendben." Nikita már nem akart semmit az anyjától. Akkor sem fogja megenni azt az ostoba levest.

Bekanyarodott a sarkon és egy hatalmas szürke árny állta az útját. Rémülten sarkon fordult és futásnak eredt. A legrövidebb út hazafelé a temetőn keresztül vezetett. Futott, ameddig a lába bírta és a szíve végül már olyan hevesen kalapált, hogy muszáj volt megállnia. Amikor megállt, hogy levegőt vegyen, sírkövek között találta magát. Idegességében felnevezett.

A hatalmas árny, amely elől menekült, megjelent előtte.

- Tűnj innen! - sikította Nikita.

Egyszer azt olvasta valahol, hogy a szellemek eltűnnek, ha megparancsolják nekik.

Ezúttal ez nem működött. Az árny leült. Az árnyak persze nem szoktak leülni, de ez most úgy tűnt, mégis ezt tette. Nikita alig látott az esőtől, az árny azonban mégis furcsán ismerősnek hatott.

- Mit keresel itt? - vonta kérdőre őt.

- Nem érdekel, akármit is mondasz, az egész a te hibád - felelte az árny. - Sohasem bocsátok meg egyikőtöknek sem. Itt pusztuljak, ha mégis.

Nikita elsápadt. Felismerte a hangot. Az övé volt.

- miért pont én? - nyöszörgött az árny.

Kétségbeesetten szerette volna ugyan, hogy az árny elhallgasson végre, de Nikita tudta, hogy figyelnie kell. Hallotta, amint cserben hagyott másokat. Hallotta, amint megfogadja, sosem bocsát meg azoknak, akik szeretik őt. Hallotta, hogy ő maga tette nyomorúságossá az életét.

Az árnyékszürke vihar mindig csak saját szavainkat ismétli. Amikor az utolsó szót is kiejtette, az eső elállt. A látóhatáron pirkadni kezdett. Nikita letörölte a könnyeit, és új szemmel nézett körül. Az árnyékszürke vihar elvegyült a hajnali homállyal és eltűnt. A nap első sugarai felragyogtak, Nikita pedig felállt, hogy otthagyja a temetőt.

- Gyönyörű nap lesz a mai - gondolta a lány. - Ez az én napom lesz!

Amikor belépett a házba, az anyja ébren várt rá. Az idős asszony az aggodalmában egész éjszaka le sem hunyta a szemét. Nikita életében először megvigasztalta a törékeny nőt, aki egykor annyira szigorúan bánt vele.

Aznap reggel Nikita találkozott önmagával és megbocsátott az anyjának. Saját magának is megbocsátott, amiért mindvégig szerette az anyját. Az árnyékszürke viharral való találkozása után nem sokkal Nikita elköltözött otthonról. Életében először egyedül volt. A haragja is elköltözött. Biztonságban érezte magát.

Az első benyomások: Nikita a múltjához láncolta magát, bár a körülményei már megváltoztak. Amikor Nikita rájött, hogy saját maga gerjeszti a belső gyötrelmeit, képes lesz megbocsátani magának, hogy olyasvalakit szeretett, aki bántotta őt.

Fogalmazd meg a szándékaidat erre a hétre! Milyen lenne a világod, ha mindent a valós értékén kezelnél? Ezen a héten határozd el, hogy mindenkiben a legjobbat lásd! Tűzd ki célul, hogy elengeded a történteket, amelyről úgy gondolod, hogy ismered és elfogadod az embereket valós értékeikért.